Tarkabors

Egy kis szünet (röpke fél év) után most egyből azzal indítok, hogy megint (és még mindig) kicsit húzósak a napjaim, mert kéne tanulnom a vizsgáimra is, az egyik  magoncnak iskolát kerestem, a másiknak óvodát, ezért megnéztem vagy ezer sulit meg egy ovit, a háztartás is a nyakamon, és közben a gyerekeket sem akartam elhanyagolni, úgyhogy ebből az lett, hogy a gyerekekkel való foglalkozáson kívül minden úszik, meg fogok bukni, és még kitakarítva sincs, brrr. Viszont voltunk a héten korizni a barátokkal, játszótéren ötször, baletton kétszer, stb., stb...  
De jól vagyunk szerencsére, csak a lányomnak begyulladt a szeme, egyik reggel azzal jött alvás után, hogy "Anya ferde a szemem". És tényleg, időlegesen kínai lett. De most már talán jobb, ha mégsem, akkor az is megeshet, hogy elviszem orvoshoz. :) De ez csak vicc.

Ezennel visszatértem, kedves olvasó-seregem! (Tehát mindaz a két ember, aki néha elolvassa az irományaimat.)

Elég sokáig nem írtam, és ennek számos oka van:

1. Egyrészt kicsit hervasztó, hogy nem olvas soha senki.

2. Másrészt az én okos Z.-m (Szevasz!) nekiállt, és jól televírusirtózta a számítógépet. Mivel azt képzeli, ért hozzá, tevékenykedésének köszönhetően hetekig akadályoztatott voltam a netre való feljutásban. ( Kicsit konkrétabban tönkrevert mindent.)

3. Harmadrészt nem értem rá, mert beindítottam a fantasztikus vállalkozásomat. Kiszámoltam, hogy ha minden jól megy, azaz a bevételeim az eddigiekhez hasonlóan alakulnak, akkor röpke 136,72 év, és máris beköltözhetünk az általam annyira óhajtott családiházba. Sőt, további terveim is vannak:

- az eladások megkétszerezése >> 136,72/2=68,36 év

- Z. bevonása a házvételbe (igazán kifizetheti a másik felét) >> 68,36/2=34,18 év.

És máris mennyivel reálisabb az egész! Addigra pont 68 éves leszek, tehát már csak alig tíz év a nyugdíjig (gondolom, akkoriban már 80 év körül lesz a nyugdíjkorhatár), amikor majd kertészkedni is lesz időm.

AZ ÉLET SZÉP!!!!

 

 

Ez a bejegyzés nem született volna meg, ha nincs az anyósom, aki nagy örömömre két egész napot nálunk töltött, és nekem segített (értsd: szivathatott kedvére).

A téma ennek ellenére nem a fent említett nőszemély, inkább kedves "szülő"társaimat szidnám egy kicsit.

Szóval adva van egy méregdrága angol tanfolyam, ahová a lányom viszonylag lelkesen jár, én pedig még annál is lelkesebben szoktam figyelni, hogy okosodik meg milyen ééédes, minden válszt ő tud a legjobban, stb. stb. Mivel ez egy olyan hely, ahol a többi ezerrel ellentétben nem zárt vasajtók mögött tartják a foglalkozásokat, hanem a szülőket is beengedik. Beengedték. Eddig. Mert a kedves szülők megszavazták: ne mehessünk be többet, mert minek, sokkal jobb lesz nekünk az előtérben várakozni. Én nem tudom, ezek az egész napos óvoda, munka mellett még mindig túl sokat látják a gyereküket, hogy a fennmaradó napi három órában sem kíváncsiak rá?  Annyi baromarcú szülő van a világon: karrierista, akinek nem számít, ha a gyerek visítva zokog, hogy nem akar már megint egyedül lenni, nem akar megfelelni Jucus néninek, anya nélkül balettra/angolra/tornára, stb.re járni a hét öt napján, anyuci csak becsapja a továbbképzésre,  ő meg mehet végre kávézni a büfébe, vagy pofázni a többi édesanyával.  Majd a Jucus néni megneveli azt a kölyköt, és ha nem csinálja elég lelkesen a spárgát három(!!) évesen, akkor anyuci és edzőnéni is leszidja, és a végén nem kap matricát. (Természetesen ezek mind az életből ellesett, megtörtént események.) De ez a kellő időben megkezdett szivatás a kicsinek még milyen jól fog jönni!

Van másfajta mentalitás is, a birkáé, aki szívesen ücsörög egy órát egy kétszer két méteres váróban huszadmagával, míg a gyereket edzik/okítják. A többség az utóbbi típusba tartozik, igaz, hogy már a szülőszoba is nyitott az apukák előtt, a Holdon is járt állítólag valaki, egy gyerektornára bejutni ettől azonban nyilván sokkal nagyobb teljesítményt jelent. És akkor még az óvodákról nem is beszéltünk, ahol a beszoktatás alatt általában azt értik, hogy ki kell marni az anyuka kezéből a zokogó gyereket, mondván, előbb-utóbb úgyis megnyugszik, anyuka meg húzzon, amerre lát. (Ez utóbbi is megtörtént, megtörténik sokszor, természetesen nem velem, "óvó"néni addig élne :) ) Pedig gyermekbarát pszichológusok szerint az sem jelentené a világvégét, ha az oviba megérkezve a szülő még bemehetne a csoportszobába egy kicsit beszélgetni a gyerekekkel, ne adj' isten játszani velük egy pár percet az ovis nap levezetéseképpen, de hát ez már túl messzire vezetne, hagyjuk is a témát.

Ellenben nem tud valaki olyan foglalkozást, ahová az ovis gyerek és a tesója is bemehet, sőt, még az anyját sem köpik le, ha ilyesmivel próbálkozna? Sakkon és focin kívül bármi jöhet!

Na, kezd is elszállni a mérgem, elég volt hozzá egy éjszaka ébren forgolódás alvással fűszerezve. Meg már anyósom is hazament. Hurrá.

Na, ennyit a házi tömegrendezvényekről, karácsonyig már nem akarok hallani többről. Most tartottuk ugyanis Lencsi szülibulijait (hármat, mert ugye kell egy az ovisoknak, egy a családnak, meg egy Vidámparkos is). De jók voltak egyébként, Lencsi imádta az összeset. Meghívót is készítettünk, és kapott ezer királykisasszonyos meg Barbie-s vackot, ráadásul a bulin tánc címén még őrjöngeni is lehetett. Az apja hozott harminc guriga szerpentint (látszik, hogy nem ő takarít), azt eleinte csak a csillárra hajigálták, aztán egymás fejére, aztán meg öt millis darabokra cincálták, és azzal szórták meg a lakást, és amikor már kezelhetetlennek ítéltem meg a szeméthalmot, akkor jöttem én meg a poszívó. Még most is találok cafatokat, de így biztos emlékezetes marad a buli. (Nekem.)

- Ezeket az őrült kalandokat én nem fogadom el!! - ordítozta a lányom, miközben éppen egy tökéletesen sík terepen gyalogoltunk a Szlovák Paradicsomban, már legalább tíz perce. Az "őrült kaland" jelen esetben maga a kirándulás volt, ill. annak is az a része, amikor szegény kislánynak a saját lábain kellett megtennie legalább két km-t. Később a 10-15 m-es vaslétrák megmászása már semmilyen nehézséget nem okozott neki, sőt csak annyit tudott rá mondani, hogy: "Uuuuncsi", olyan méla undorral a fején, hogy azt nehéz lenne rekonstruálni.  

A fenti néhány sorból már kiderül, hogy ismét kirándultunk egy jót, de most elkövettük azt a merényletet, hogy Lencsit is vittük magunkkal, elvágva ezáltal az éltető Minimax-forrásától. (Nagymama és az ő tévéje.)   

 De a túra második felét azért már ő is élvezte, mivel a hangulat javítása céljából beiktattunk egy jégkrémevést és közvetlen ezután pedig felültünk a libegőre. Mindkét esemény elégedettséggel szokta eltölteni, úgyhogy biztosra mentünk. Innentől kezdve azonban az én elégedettségi mutatóm zuhant vészesen, mivel gyűlölöm a magasságot, ráadásul ha valami Szlovákiában van és még vasból is, akkor biztos, hogy rozsdás és csikorog veszettül. Na, ez a jóslatom jelen esteben is bejött, így a húsz perces (!) lanovkázás alatt szilárd meggyőződésemmé vált, hogy ezt az utazást már nem élem túl. (Az is tetézte a rettenetet, hogy egyszemélyesek voltak a székek. Lebeghettem egyedül a semmiben.) A bátorság pedig nyilván kiült az arcomra is, ezt onnan sikerült kikövetkeztetni, hogy a szembejövők felváltva hol a győzelem jelével biztattak, hol pedig csak simán röhögtek rajtam.

De mint látszik, túléltünk mindent, hurrá-hurrá, nem sokára szivathatjuk magunkat újabb kirándulással.    

 

Moziünnep=zsúfolt terem, ötven fok, büdös gyerek a szomszéd széken. A film remek,B. W. mint hájas vén teknős harcol a Supermanbe ojtott Pókemberek ellen, az első öt perc után előre borítékolható sikerrel. (Úgy tűnik, a dramaturg szintén ezidőtájt aludhatott el.) És ha ez még nem lenne elég: a hősnek még filozófiája is van, amit meg is oszt velünk. Ráadásul az izgibb részeknél ( azért az is akad egy-kettő), a büdös még rá is erősít, és talán ez is eredményezi azt a következtetést, miszerint létezik olyan film, ami nem ér meg 350 Ft-ot.

A második túrát már jóval rutinosabban, fél nyolcas indulással kezdtük, előző nap pedig kiválasztottam egy útvonalat („kifejezetten könnyű túra, mely alkalmas tériszonyosok szakadékhoz szoktatására”), amihez úgy döntöttem, foggal-körömmel ragaszkodni fogok. Aztán a kocsiban meggyőztek, hogy mégsem. De az élet őket igazolta, úgy látszik, a tériszonyosok szakadékhoz szoktatására az is nagyon alkalmas, ha 10-20 m-es rozsdás vaslétrákat mászatnak velük, én legalábbis már egész jól elvoltam ezen a kiránduláson, és csak az első létra megmászása után vágtam a férjem fejéhez mindenféle csúnya dolgot, persze csak szóban.
Podlesokból, egy hatalmas parkolóból indultunk, és egy kicsit meglepett minket a fél Tesco-parkolónyi autó. A természet-védelmi terület bejáratánál pedig fizetni is kellett a belépésért, ez legutóbb még nem volt, valószínűleg mostanra indult be a kirándulószezon.
A kék jelzésen, a Hernád völgyében indultunk el, tehát a múltkorival ellentétesen, és így összességében bejártuk az egész Hernád-áttörést. Ez a szakasz is gyönyörű és izgalmas, sziklatálcákkal, doronglétra-hidakkal meg ilyenekkel, és itt már vagy nem volt olyan észvesztően nehéz rész, vagy csak megszoktam. Kicsit zavaró volt a sok ember, de később a kevésbé frekventált, de legalább ilyen szép helyeken már alig voltak. De azért azt tanácsolom, aki teheti, inkább hét közben menjen. Azt mondják, nyári hétvégéken a Hernád mentén elég nagy a tolongás.

Ezután elérkeztünk a már ismert hatalmas függőhídig és útelágazásig, ahol most én is a Kolostor-szakadék nevű útvonalat választottam, mivel a férfiak eskü alatt vallották, hogy semmivel sem nehezebb, mint a Rám-szakadék (úgy látszik, ez lett a mindenkori viszonyítási alapunk). Bár a barátunk a férjemmel ellentétben mintha kevésbé lett volna meggyőző... Aztán mégis elhittem, végigjártam, és tényleg csak egyszer kiabáltam, a már említett első létra után. Ez a szakasz egyébként egyirányú, elvileg csak felfelé lehet menni, mert nehéz kitérni a keskeny utakon.

A Kolostornál van egy étteremszerűség szép terasszal és kilátással, ott érdemes enni egy gőzgombócot, eddig ezt a kaját csak az osztrákoknál láttam, szerintem nagyon jó.
Ezután rátértünk a Kiszel folyó felé vezető útra. Ezt a szakaszt jóval kevesebben járják, mint a Hernádot, pedig ha lehet, még szebb, és kevésbé ijesztő. A terület a hetvenes években leégett és azóta le van zárva, viszont az Óriás Vízesést felülről meg lehet nézni. Az oda vezető kis patak volt a legszebb rész, amit a Szlovák Paradicsomban eddig bejártam.

Hazafelé a gyengébb nem képviselői ismét gyengébbnek bizonyultak. Az előző túrához hasonlóan lerobbant mindkettőnk térde, de most „tapasztalt” túrázóként hoztunk sportkrémet is. A végére teljesen rákkattantunk a krémre, és félóránként élvezkedve kentük magunkat. Nálam csak kicsit nehezített be az, hogy így állandóan bugyira kellett vetkőznöm, mert nagyon előrelátóan harisnyával is felszereltem magam. De legalább nem fájt a térdem.
Szóval szuper volt. Azért a Sucha Bela nevű rettenetnek még nem mernék nekivágni, a leírások alapján sok lenne nekem, pláne, hogyha ide bementél, visszafordulni sem lehet. De a fent leírt túrákat ajánlom minden tériszonnyal küzdő és főleg az attól mentes kirándulónak!

Mostanában rákaptunk arra, hogy a mama meglátogatását összekötjük egy szlovákiai kirándulással is. Így mindenki jól jár, mivel a kicsiket a mamára bízzuk, tehát ő egész nap unokázhat, az unokák bámulhatják a rajzfilmeket, mi pedig kirándulhatunk anélkül, hogy folyton azt a nem szűnő mantrát kelljen hallgatni, hogy „De Anyaaaaa, mikor érünk már haza?”
Úticélunk a Szlovák Paradicsom, ami Szlovákia egyik legszebb nemzeti parkja, és az Alacsony-Tátra mellett helyezkedik el. Mivel teli van gyönyörű, de a Rám-szakadékon edződött magyar turista szemével nézve kissé vérfagyasztó helyekkel, így csak erős idegzetűeknek ajánlom (tehát nekem még véletlenül sem, én is csak úgy kerültem oda a tériszonyommal kézen fogva, hogy nem sejtettem előre, mi vár rám).

Az első túra

Útvonal: Csingó - Tamásfalvi-kilátó – Hernád-áttörés – Kolostor-szakadék – Vörös Kolostor – Fehér-patak – Csingó

Ózd környékéről indulva kocsival a nemzeti park kb. két és fél óra, így megállapodtunk egy nyolc órás indulásban. Ehhez képest fél kilencre már indulásra készen is álltunk, ezután azt hiszem, háromnegyed kilenc körül közölték útitársaink (egy baráti pár), hogy így hideg lesz, ugorjunk még haza egy-két pulcsiért. Végül is majdnem dél lett, mire a csingói parkolóból elindultunk „rövid” kis túránkra, ami így inkább hasonlított egy végeláthatatlan erőltetett menetre, mint egy nyugis kirándulásra, de még így is nagyon élveztük. Egy rövid, mindössze félórás megbeszélés (hová is menjünk?) után már tényleg elindultunk a sárga jelzésen a Tamásfalvi-kilátóhoz, ami egy igen magas sziklafal, (667m), gyönyörű kilátással a Magas-Tátrára, és mivel korlát nincs, így vérmérsékletünknek megfelelő távolságra közelíthetjük meg a szakadékot. 

Ezután következett a Hernád-áttörés, ami a Hernádnak egy olyan szakasza, ahol a folyó egy szűk, sziklafalak közötti mederben folyik. A turistaút itt általában a folyó mellett fut, de ha ez nem lehetséges, akkor a falon megy tovább. Na, nem kell sziklát mászni sehol, mivel az ilyen gyenge idegzetű kirándulókat, mint én is, mindenütt létrák, sziklatálcák és doronglétra-hidak segítik.
Az én rémálmom a sziklatálca elnevezésű alkotmány lett, ami leginkább olyasmi, mint egy fém lábtörlő rács, tehát teljesen átlátszik, belefúrják a sziklafalba, a kezed ügyébe még egy láncot is tesznek, aztán mehetsz… Akkor nem is vészes, ha csak 4-5 m magasan van, de volt egy rész, ahol ezek a tálcák irtó magasan vezettek, ráadásul a közepe felé egy-két tálcán behomorítva kellett átkelni, mert a sziklafal kijjebb lógott, mint alul a tálca. Lent pedig a patak zubogott…

Nem tudom, érthető-e, mindenesetre mikor a tákolmány még meg is mozdult a lábam alatt, (némelyik már kicsit rozsdás), akkor én azt mondtam, hogy köszi, és visszaszaladtam a legelejére, aztán se le, se fel. Hosszas rimánkodás, és egy nyugdíjas csoport átkelésének megtekintése után aztán mégis vettem az akadályt. (Visszafelé már nem tudtam volna indulni, lefelé járva ezek az utak még „izgalmasabbak”. A legtöbb helyen meg is van tiltva a visszaút.)

A Hernádot végül egy jó magas függőhídon átkelve hagytuk el. (Ez is nagyon jó volt, még sosem keltem át ilyen hosszú függőhídon.)
Itt válaszút elé kerültünk, és mivel én már az említett nagyjelenet után eldöntöttem, hogy megkeresem a legsimább és legegyszerűbb utat hazafelé, ezért két részre vált a csapat, és a Kolostorhoz két külön úton másztunk fel.

A fiúk a Kolostor-szakadékon való átkelést választották (zöld jelzés), mi lányok pedig a sárgán simán hegyet másztunk. Ez a szakasz fárasztó volt ugyan, de ha egy kígyó eltiprásától eltekintünk, akkor legalább eseménytelen.   
Kb. egyszerre értünk fel a Kolostorhoz, onnan pedig igen gyorsan el kellett jutnunk a kocsihoz, mert már fél hat körül járt az idő. Menet közben még alulról is megtekinthettük a Tamásfalvi sziklafalat, és a Fehér-patak is csuda szép volt, egyszer még remélem, végigjárjuk.

Úgy látszik, engem is megszállt a hazafiság,  így augusztus 20. körül kétszer is megtekintettük a lányommal az István, a királyt. Mivel ő úgy két éve megállás nélkül királykisasszony, így igen fogékony az efféle témákra. 

19-én Koppánynak szurkolt, mert az ő jelmeze hasonlított leginkább egy királyfiéra, sőt fiatalabbnak is tűnt, mint István. Szerencsére a felnégyelés alatt épp nem volt jelen, így később nyugodt lélekkel vette tudomásul István megkoronázását.

Az előadás második része különböző István király-utánérzések bemutatásából állt. Közben mint gondos anya, próbáltam minden kérdését maradéktalanul megválaszolni, de úgy az ezerötszázadik Lencsi-féle értelmezésnél meglepődve tapasztaltam, hogy elkezdett hullani a hajam. :)

Íme egy teljesen logikus magyarázat a sok közül:

Árpád szellem, vagy mi, bundában és nagy füstködben álldogáll egy magaslaton, körülötte magyarok fetrengenek. Közben igen fenyegető zene szól.

- Szerintem most tél lett, és akiknek nincs bundájuk, azok mind megfagytak. 

Köszi,én meg mit jártattam a szám másfél órán keresztül kereszténységről, államról mikor ez ezerszer logikusabb? 

20-án azonban (ősbemutató, az m1-en)  Vikidál-Koppányt már simán lenyomta nála a szépruhás-jóképű fejedelem, így gond nélkül várhattuk a boldog végkifejletet, koronázást, államalapítást, miegymást.

(Nálam azért Vikidál "győzött". Pláne, mikor csak egy szittya gatya maradt rajta, és fogdosták a buja asszonyai. Hmm.)

 

A repülőút a várakozásaimnak megfelelően nem volt túl sima, néha dobálózott a gép, persze aki ötszázadszor utazik, biztos végigolvasta az egészet. Viszont pozitív, hogy közben egyszer sem zuhantunk le! Visszafelé már én is olvastam, de csak alibiből, közben meg a bukkanókat figyeltem. Ráadásul egy kis vészmadár (Lencsi) minden ilyen eseménynél lelkesen ordibálta, hogy :"Na, most fogunk lezuhanni, ugye, anya?" A kicsi szerencsére még nem tud beszélni.

Ott már minden gyönyörű volt, a szállás is, a tenger meg főleg. Béreltünk kocsit, bejártuk a szigetet, mivel mi szeretünk kirándulni, a gyerekeket meg húzzuk magunkkal mindenhova. Lencsi utál is mászkálni rendesen. Haza akart jönni, mert hiányzott a hintája. De fürödni imád, így néha megmerítettük a tengerben.

A végefelé Z. talán kifáradt egy kicsit, mert 24 órán belül összetörte a kocsit, este
elvesztette Lencsit a korzón, másnap reggel meg megcsípette magát egy medúzával.

A kocsitörésen nincs mit csodálkozni, mert Mallorcán olyan gyönyörű szerpentinek vannak a tengerparton, amik szeretnek önmagukba visszakanyarodni. Egy-egy ilyen út megvan 5-6 m széles is, de ez már két sáv, és igen gyakran jön szembe turistabusz, ami a gyengébbeket előszeretettel taszajtja a szakadékba, vagy nyomja a sziklafalnak,
mivel nem fér el a saját sávjában. Mivelünk szerencsére csak az utóbbi esett meg.

A gyermekelvesztésre már nem találok mentséget, hacsak azt nem, h. Lejla előszeretettel bámult a korzón egy bohócot , akinek a repertoárját minden áldott este végig kellett élvezni, gondolom ezt unta meg Z., és a tömegben inkább odaküldte hozzám. Én viszont
kb. félórával le voltam maradva, így végül mikor Z. megtalált engem, kiderült, h. egyszem lányunk mindenféle nyelvtudás és fegyver nélkül egyedül kóborol a német turistaáradatban. Aztán csak megtaláltuk, és mindössze annyi érintette meg az egészből, h. büntetésből elvettük a nyalókáját, az elveszés tényét nem vette észre. Z. pedig aznap este már nem kapott vacsorát.
A medúzacsípés meg az ő baja, minek búvárkodik, aki nem tud.

Írok még egy utolsót, mielőtt felszállunk a mallorcai gépre. Már
néhány napja nem alszom, mert nagyon szeretek repülni. Mindent tudok a turbulenciáról, pl. ha a gép ilyenbe kerül, és több száz métert zuhan, akkor az csak úgy tűnik, hogy zuhan, valójában ez egy teljesen természetes dolog, és jobb, ha befogod, és nyugodtan várod, amíg eldől, hogy papírforma szerint kiskanállal kaparnak össze, vagy főszereplő leszel a Lostban, és mélyen hallgatsz arról életed hátralévő  részében, hogy amit a gyermekeid túlélése érdekében fogyasztottatok,  az nem egy nagyon nagy madár volt... Ó, de szárnyal a fantáziám.

De én még a vidámparkban sem ülök fel soha semmire, ami fél méternél  nagyobb magasságokba repít!!! Ráadásul ez a hülye gép hajnali ötkor indul, azaz fél négyre kint kell  lennünk a reptéren, tehát kettőkor (hajnali 2 órakor) fel kell keltenem egy alig ötévest és egy több mint nyolc hónapost, meg magamat is.
Szóval nehéz napok várnak rám, lehet sajnálni.

Na, lassan végre csak végetér a Sziget. Az még hagyján, hogy egy hétig csukott ablakok mellett kellett aludni (nálunk az összes színpadot remekül lehetett hallani, csak sajnos egyszerre), mert szeretem a negyven fokot, negyven fokban aludni jó; de esetemben még az is tetézte a dolgot, hogy rámposhadt két jegy, mivel nem akadt egy épkézláb ember, akivel kimentem volna. Végképp bebizonyosodott, hogy csupa kismama/nagypapa vesz körül.   

 

Jaj, úgy hiányoznak a kicsinyeim. Egész héten négyen  ficánkoltak körülöttem:

Kata és Lencsi – hatévesek, a barbizás két abszolút szaktekintélye.

Barna – hároméves, remekül használható kutyaként, ill. háttérmunkásként a barbizásban.

Szabi – másfél éves, szintén elég jó kutya, lehet felette anyáskodni is, viszont a barbizásban használhatatlan. Tehát ilyenkor (azaz a nap 90%-ában) célszerű előle az emeletes ágyra menekülni.

Fent említettek közül kettő saját gyártmány, kettőt pedig csak kölcsön kértem. De most ebből a sokadalomból hármat elvittek a mamához, csak a legkisebb maradt itthon. Tehát így, hogy nem kell utánuk  négyszer-ötször teljes renoválást végezni a lakáson, akad egy kis időm, amit a hiányolásukkal tölthetek.

Íme, egy kis ízelítő eseménydús mindennapjainkból:

Nagy az ordítás az asztal körül, mire odaérek, Lencsi épp Barna fejét üti. Megkérem a lányom, h. talán függessze fel ezt a tevékenységét, és közben mondja el, miért teszi. Mint kiderült, teljesen jogosan kapott szegény a fejére:

-         A Barni szexualizált minket!

-         Igen, és azt mégis hogy csinálta?

-   Idejött, és meghúzta a pólómat, és aztán a Katára is ráütött!