- Ezeket az őrült kalandokat én nem fogadom el!! - ordítozta a lányom, miközben éppen egy tökéletesen sík terepen gyalogoltunk a Szlovák Paradicsomban, már legalább tíz perce. Az "őrült kaland" jelen esetben maga a kirándulás volt, ill. annak is az a része, amikor szegény kislánynak a saját lábain kellett megtennie legalább két km-t. Később a 10-15 m-es vaslétrák megmászása már semmilyen nehézséget nem okozott neki, sőt csak annyit tudott rá mondani, hogy: "Uuuuncsi", olyan méla undorral a fején, hogy azt nehéz lenne rekonstruálni.
A fenti néhány sorból már kiderül, hogy ismét kirándultunk egy jót, de most elkövettük azt a merényletet, hogy Lencsit is vittük magunkkal, elvágva ezáltal az éltető Minimax-forrásától. (Nagymama és az ő tévéje.)
De a túra második felét azért már ő is élvezte, mivel a hangulat javítása céljából beiktattunk egy jégkrémevést és közvetlen ezután pedig felültünk a libegőre. Mindkét esemény elégedettséggel szokta eltölteni, úgyhogy biztosra mentünk. Innentől kezdve azonban az én elégedettségi mutatóm zuhant vészesen, mivel gyűlölöm a magasságot, ráadásul ha valami Szlovákiában van és még vasból is, akkor biztos, hogy rozsdás és csikorog veszettül. Na, ez a jóslatom jelen esteben is bejött, így a húsz perces (!) lanovkázás alatt szilárd meggyőződésemmé vált, hogy ezt az utazást már nem élem túl. (Az is tetézte a rettenetet, hogy egyszemélyesek voltak a székek. Lebeghettem egyedül a semmiben.) A bátorság pedig nyilván kiült az arcomra is, ezt onnan sikerült kikövetkeztetni, hogy a szembejövők felváltva hol a győzelem jelével biztattak, hol pedig csak simán röhögtek rajtam.
De mint látszik, túléltünk mindent, hurrá-hurrá, nem sokára szivathatjuk magunkat újabb kirándulással.
