A repülőút a várakozásaimnak megfelelően nem volt túl sima, néha dobálózott a gép, persze aki ötszázadszor utazik, biztos végigolvasta az egészet. Viszont pozitív, hogy közben egyszer sem zuhantunk le! Visszafelé már én is olvastam, de csak alibiből, közben meg a bukkanókat figyeltem. Ráadásul egy kis vészmadár (Lencsi) minden ilyen eseménynél lelkesen ordibálta, hogy :"Na, most fogunk lezuhanni, ugye, anya?" A kicsi szerencsére még nem tud beszélni.
Ott már minden gyönyörű volt, a szállás is, a tenger meg főleg. Béreltünk kocsit, bejártuk a szigetet, mivel mi szeretünk kirándulni, a gyerekeket meg húzzuk magunkkal mindenhova. Lencsi utál is mászkálni rendesen. Haza akart jönni, mert hiányzott a hintája. De fürödni imád, így néha megmerítettük a tengerben.
A végefelé Z. talán kifáradt egy kicsit, mert 24 órán belül összetörte a kocsit, este
elvesztette Lencsit a korzón, másnap reggel meg megcsípette magát egy medúzával.
A kocsitörésen nincs mit csodálkozni, mert Mallorcán olyan gyönyörű szerpentinek vannak a tengerparton, amik szeretnek önmagukba visszakanyarodni. Egy-egy ilyen út megvan 5-6 m széles is, de ez már két sáv, és igen gyakran jön szembe turistabusz, ami a gyengébbeket előszeretettel taszajtja a szakadékba, vagy nyomja a sziklafalnak,
mivel nem fér el a saját sávjában. Mivelünk szerencsére csak az utóbbi esett meg.
A gyermekelvesztésre már nem találok mentséget, hacsak azt nem, h. Lejla előszeretettel bámult a korzón egy bohócot , akinek a repertoárját minden áldott este végig kellett élvezni, gondolom ezt unta meg Z., és a tömegben inkább odaküldte hozzám. Én viszont
kb. félórával le voltam maradva, így végül mikor Z. megtalált engem, kiderült, h. egyszem lányunk mindenféle nyelvtudás és fegyver nélkül egyedül kóborol a német turistaáradatban. Aztán csak megtaláltuk, és mindössze annyi érintette meg az egészből, h. büntetésből elvettük a nyalókáját, az elveszés tényét nem vette észre. Z. pedig aznap este már nem kapott vacsorát.
A medúzacsípés meg az ő baja, minek búvárkodik, aki nem tud.
